Gyászhír

Tóth JánosKüzdöttél, de már nem lehet.
A csend ölel át és a szeretet,
Csak az hal meg, akit elfelejtenek,
Örökké él akit nagyon szerettek.

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Tóth János (Janó) életének 58. évében elhunyt Szeretett halottunk temetése 2016. szeptember 21. napján, 15 órakor lesz a Bábolna új temetőben.

Szívünkben örökké él.

 

Búcsú Tóth Jánostól

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (Pál apostol II. levele Timóteushoz 4.7-8)
Tömörkényi Tóth János és Ágoston Anna elsőszülött gyermekeként 58 évvel ezelőtt 1958. június 25.-én Csongrádon megszületett János.
Édesapja csikós a pusztán, édesanyja szakács a tömörkényi általános iskolában.
János itt járt óvodába, majd zenei általános iskolába. Már óvodásként a hangszerek közül a dobot választotta, a ló pedig kisgyermek kora óta élete része volt.
Az általános iskola elvégzése után 1972-ben jött Bábolnára sportlovas tanulónak, a Lótenyésztő Szakmunkásképző Iskolába. A sportlovas tanulók első tanévüket Kerteskőn kezdték, ahol nem csak lovagolni kellett, hanem fogatot is kellett hajtani. Egri Zoltán ménesvezető keze alatt egy sárga angol telivér négyes fogat összeállításában segédkezett osztálytársaival, akik máig nem felejtik el Néva, Néra, Saraboló, Korel nevét. Ebben az időben volt kitől tanulni, ott volt fiatal állatorvos Dr Dénes Jenő, aki később budapesti galopp-pálya kiváló főállatorvosa lett, de hallhatták a Kerteskőn edző Balczó András élménybeszámolóit, aki később háromszoros olimpiai és tízszeres öttusa világbajnokként, és emberként adott mértéket a fiatalok számára.

Bábolnára kerülve Ölbőn, a galoppról lekerült lovakat kellett átlovagolják, majd bekerült a ménesudvarba. Zenei előtanulmányai miatt könnyen megtanult harsonázni, és a legbiztosabb tagjává vált a pettkó-szandtneri fúvószenekar hagyományait méltóan őrző harsonásoknak. Rendkívüli ütemérzéke miatt gyakran pótolta, majd teljesen átvette a dobos szerepét.
Bábolnán ismerkedett meg Erzsikével, három gyermekük született Krisztián, Zsanett és Aliz.
Szorgalmas kitartással szép házat épített, ahol jutott hely mindig lovaknak is.

Tóth János 1972. szeptember 5.-én, 44 éve kötött szerződést Bábolnával papíron,és az arab lovakkal lelkében, hogy gyermekkori álmát valóra váltsa, és apja nyomdokaiba lépve életét a szeretett lovak, és Bábolna szolgálatába állítsa. Első és utolsó munkahelye, és mindene a ménes.
Az igazi huszártisztekről mondták egykor, hogy legfontosabb tulajdonságuk a hősiességen kívül a beosztottaikért érzett aggodalom és felelősségtudat. Bár huszártiszt nem volt, mégis jó tanítványként az aggodalom és felelősség egész pályafutását végigkísérte. A rábízott lovak majd kicsattantak, a szerszámoknak és felszereléseknek keze alatt híja sosem volt, és érezte, hogy valahol a gépeknek is lehet lelkük. Volt fogatos, ha kellett hajtott négyest, lovagolt karüsszelt,
csikót fektetett, hiszen ez volt apai öröksége.
Hány és hány vezető váltotta egymást Bábolnán, de Janó, – ahogy mindenki ismerte és szerette – tudta, hogy a Ménes jövője az istállóban, és nem az irodákban dől el. Csak a következetes, pontos és szakszerű munkának van eredménye, csak a jó széna nevel erős lovat, csak a szép lovat lehet eladni, csak a jó produkció gyönyörködtet.
Mennyi gyakorlás, tanulás és munka kell ahhoz, hogy a ménesudvarban, vagy bárhol a világon úgy szólaljon meg a dob, és a harsona, hogy az Bábolna és a Haza dicsőségét hirdesse.
Az elmúlt években hányszor kérte, hogy legyen követője, ne érjen véget ez a szép hagyomány, de mindhiába. A dobos kottája a fejében van, magával vitte, ahová majd egyszer mindnyájan követjük …
A lovas harsonásokban az eltelt 44 év szolgálata alatt sokan gyönyörködhettek, János Károly spanyol király, Beatrix holland királynő, Anna hercegnő látogatása volt talán a legemlékezetesebb. Se szeri, se száma a hazai és nemzetközi szereplésüknek. Janó már 1973-ban részt vett az első lovas világkiállításon az esseni Equitana-n, ahol 1991-ben, 1993-ban és 1995-ben előbb a harsonás csapatban, majd csikósbemutató tagjaként több ezer néző előtt bizonyította a bábolnai lovak és a saját sokoldalúságát.
1984-től 1990-ig Csikótelepet vezette, majd a lovat egyre gyakrabban traktorra kellett cserélje, hogy a ménes takarmánya biztosított legyen. A szénakészítés mestere lett, volt idő, mikor Angliába exportáltak szénát a ménesből.

Egy nyári éjszaka lucernát sodortak munkatársával, mikor rövid pihenőt tartottak. Felnézett a csillagos égre és megjegyezte: Olyan nincs, hogy ha meghalunk, ne legyen valami utána….

Sokáig volt társa O’Bajan XVIII Batan, fekete mén, jobban vigyázott rá, mint saját gazdája.
Nem volt kedvenc lova, mert minden lovat egyformán óvott, tisztelt, szeretett, és ezt a lovak is érezték, engedelmesen hajlottak minden szavára, mozdulatára.

Azután jöttek a viharfelhők. Egyik vezető jött a másik után. János még akkor is lojális, beletörődő és engedelmes maradt, mikor ez már nagyon nehezére esett, szinte az egészségét kockáztatta. Decemberben tüdőgyulladásra gyanakodtak, márciusban a röntgen leletén látszott egy árnyék, de ekkor sem az egészsége volt fontos, hanem a munka a munka és a lovak. Talán ha korábban felfedezik a bajt…. Magát sem hibáztatta, mást sem.

Velünk együtt mindvégig bízott a gyógyulásban. Az nem lehet, hogy mindig a jók és a tiszták menjenek el – teszi fel magának a halandó ember a kérdést.

Janó, most búcsúzunk Tőled, és azon a nagy égi legelőn valamikor találkozunk. „Mert az nem lehet, hogy ha meghalunk, ne legyen valami utána.”

„Teremtőm! Adj nekem türelmet, mert a lovak olyanok, mint a vitorlába fogott szél, s a befogott szél szeszélyes. Add, hogy ne ijesszem meg őket, és ne ártsak nekik. Ehelyett mutasd meg a természetes utat hozzájuk, hogy megértsem őket. De mindezek felett, Uram, töltsd meg velük az életem! Ha majd itt kell hagynom ezt a világot, ne küldd lelkem olyan mennyországba ahol ők nincsenek velem. Ámen!
Rombauer Tamás